Lehettem volna az, aki minden egyes reggel veled kezdi a napot. Lehettem volna az, aki bearanyozza a napod. Vagy aki kávét főz..., aki bűvöli a reggelit..., aki beletúr a hajadba, de talán az is aki köszönés képpen csókkal int búcsút.
Lehettem volna az, aki miután hazaérkezel a munkából gőzölgő, frissen készített vacsorával vár a közösen kiválasztott asztalon. Lehettem volna fény az éjszakádban, ami egy fárasztó nap után átkarolva energiát áramoltat impulzív testrészeidbe. Lehettem volna az, aki egy rossz hír hallatán megnyugvásképp ölelő csókot lehel az ajkaidra, majd meséltet Téged akit úgy szeret. Lehettem volna az, aki szemedet fürkészi elmélyedve benned vagy aki hétvégén kimossa a szennyest.  Vagy inkább akivel ágybabújsz és újra bepiszkolódik a frissen mosott lepedő az izzadásg cseppeinktől... Vagy még az is, akivel munkaszüneti napon együtt hemperegsz a hálószobában. Lehettem volna az, aki vágy rád pusztán a nézésedtől, de méginkább az aki érezhet nap, mint nap.  Lehettem volna az, aki miattad mégnagyobb őrültségekbe is belemegy. Akivel a Margit-szigeten futsz, akivel közösen sétáltatsz kutyát, akivel túrázol, akivel felmásztok a Budai várba, majd onnan gyönyörködünk a naplementében vagy akivel együtt nevetsz egy szar poénon. Lehettem volna az, akivel bejárom a világot és megteremtsük benne saját éledező mivoltunkat.  Lehettem volna az, akivel közösen készülsz a karácsonyra. Együtt sütünk-főzünk, majd várjuk a család többi részét, mert ez most a mi első karácsonyunk, ahol mi látunk vendégül mindenkit. Lehettél volna az, aki meglepetés szülinapot rendez. Aki a buli után az elérhetetlen hátulsó cipzárt lehúzza. Lehettél volna az, akivel belevaló életet élsz.
Lehettem volna gondoskodó kezek. Lehettem volna az ölelés. Lehettem volna az, aki a világot jelenti számodra. Lehettem volna a szerelmed,  a párod,  az érzelmi stabilitásod. Lehettem volna a választásod, a legjobb döntésed.  Lehettem volna a nagy 'igen'-ed az életben.

2017.09.12.

Néha megsimítottam a kabátodat, hogy tudjam nem álmodok. Elvesztem szemed tengerében, s közben éreztem a szél suhogását ahogy arcomba csapkodja hajzuhatagom jelezzvén megjött az egyik szerelvény.
Az a két perc óráknak tűnt mire leértünk, mint amikor vársz valamit és soha el nem múló pillanatnak érzed. Aztán mégis elmúlik. Odaérvén előttünk ment el a jármű, mi pedig csak sétáltunk némán, legjobb szavakat keresve a megálló elejébe. Megérkezve öt teljes percen keresztül öleltelek, csókoltalak és elmondtam volna, hogy mennyire is szeretlek. De mivel a Fentiek szeretnek közbeszólni, ezért ismét megtették. Küldtek két barátnak titulált ellentétes nemű egyedet, akik hallótávolságon lehető legközelebb áltak. Mi meg csak néztük egymást bensőségesen. Nem kellettek szavak, bele volt írva szemünk tükrébe mindaz amit tétova emberek tennének. Búcsúzóul csak annyit kérdeztél:
-Megint ugyanúgy köszönünk el?
Szívem és szám megmosolyogtattad. Pár másodpercre rá ismét érezhető volt a suhogás és hajtincseimet összeborzoló széllel eljött érted. Félszegen zakatoló szívvel búcsúcsókot fogadtam és szeretlek szót adtam. Ahogy felszáltál én is elindultam, de csak pár lépés múlva, visszafordulván végignéztem ahogy elkap ismét a fuvallat.

2017.01.12.

Amikor már éppen próbáltalak aznapra kiverni a fejemből, akkor a TV-ben egy humorista beszélt az életéről. Milyen absztrakt az egész... De mégis mi köze lenne hozzád? Elmondom. Egyszerűen csak elmondom, hogy megértsd az egészet amit még magam sem tudok. A képernyőn bemutatták a negyed várost ahol felnőtt. Pontosabban azt a várost ahová visszamentél. Köztük a kilátót is ahova először elvittél, hogy megmutasd a város fényeit. Én csak lestem kanapéról a műsort csapongva. Hol sírtam és Scarlett jött oda farok csóválással nyalogatva nyugtatni, hol pedig nyugodtan betakarózva néztem a műsort, mert tudod mostanában így megy ez. Ha felidéz valami bennem téged akkor most még ez a két véglet van: elbőgöm magam, de azt úgy istenigazából vagy kissé felfele görbül a szám. Azon a kanpén feküdtem ahol az utolsó órákban, esti gyertyafényben aludtam el a mellkasodon mielőtt végleg elmentél volna.
Aztán csak folyamason búgtak fülemben azok a mondatok amik jellemeznek bennünket. De van egyáltalán ilyen közös, egybezárt fogalom még? Na látod ezt magam sem tudhatom. Nem tudhatom azt, hogy van-e még olyan, hogy te meg én, mint valami matematikai fogalom amiből az egyenlet mindenképp pozitív páros számot alkotunk.

Áprilisban ott voltál egy karnyújtásnyira tőlem. Másnaponta, ha felnyitottam a szemem reggelente ott voltál egy tenyérnyire. Voltál itt éjjel, hajnalban és reggel. Voltál reggel az asztalnál telefonba bújva,  hajnalban epret hozva, éjjel ágyamban aludva.
Voltam én is nálad konyhában tűzhely mellett főzve, muffint sütve, kanapén elszenderedve, máskor pedig  közösen filmezve, fürdőben egyszerre fogat mosva, az ágyban sorozatozva; egyszer megmasszírozva; máskor cirógatva elaludva. Voltam egyedül hagyva a lakásodban, feltaláltam magam, mintha ott éltem volna. Tanultam nálad verset a hálószobába bújva. Mondtam fel verset melletted az ágyban betakarva. Voltunk lent a Városligetben te futni, én olvasni. Voltunk egy pincében tangózni. Voltunk Vapianoban falni. Voltunk  a Sparban bevásárolni. Voltunk a Bláhánál teázni. Voltunk a Gozsduban borozni. Voltunk forgalmas utcákon este biciklizni. Voltunk egymás társaságára vágyva. Voltunk az étkező asztalnál vacsoránál hezitálva. Volt, hogy tőled mentem dolgozni és volt, hogy tőled mentem tanulni. Volt arcra puszi - homlok puszi - szájra puszi.
Mindez csak múlt ahogy te is mindig csak voltál. Voltál egy napot, egy hetet, egy hónapot. De mégsem maradtál fél napot,  fél hetet, fél életet. Végül voltál te, vagyok én és maradt az emlék.

2015.10.