Amikor már éppen próbáltalak aznapra kiverni a fejemből, akkor a TV-ben egy humorista beszélt az életéről. Milyen absztrakt az egész... De mégis mi köze lenne hozzád? Elmondom. Egyszerűen csak elmondom, hogy megértsd az egészet amit még magam sem tudok. A képernyőn bemutatták a negyed várost ahol felnőtt. Pontosabban azt a várost ahová visszamentél. Köztük a kilátót is ahova először elvittél, hogy megmutasd a város fényeit. Én csak lestem kanapéról a műsort csapongva. Hol sírtam és Scarlett jött oda farok csóválással nyalogatva nyugtatni, hol pedig nyugodtan betakarózva néztem a műsort, mert tudod mostanában így megy ez. Ha felidéz valami bennem téged akkor most még ez a két véglet van: elbőgöm magam, de azt úgy istenigazából vagy kissé felfele görbül a szám. Azon a kanpén feküdtem ahol az utolsó órákban, esti gyertyafényben aludtam el a mellkasodon mielőtt végleg elmentél volna.
Aztán csak folyamason búgtak fülemben azok a mondatok amik jellemeznek bennünket. De van egyáltalán ilyen közös, egybezárt fogalom még? Na látod ezt magam sem tudhatom. Nem tudhatom azt, hogy van-e még olyan, hogy te meg én, mint valami matematikai fogalom amiből az egyenlet mindenképp pozitív páros számot alkotunk.
