Néha megsimítottam a kabátodat, hogy tudjam nem álmodok. Elvesztem szemed tengerében, s közben éreztem a szél suhogását ahogy arcomba csapkodja hajzuhatagom jelezzvén megjött az egyik szerelvény.
Az a két perc óráknak tűnt mire leértünk, mint amikor vársz valamit és soha el nem múló pillanatnak érzed. Aztán mégis elmúlik. Odaérvén előttünk ment el a jármű, mi pedig csak sétáltunk némán, legjobb szavakat keresve a megálló elejébe. Megérkezve öt teljes percen keresztül öleltelek, csókoltalak és elmondtam volna, hogy mennyire is szeretlek. De mivel a Fentiek szeretnek közbeszólni, ezért ismét megtették. Küldtek két barátnak titulált ellentétes nemű egyedet, akik hallótávolságon lehető legközelebb áltak. Mi meg csak néztük egymást bensőségesen. Nem kellettek szavak, bele volt írva szemünk tükrébe mindaz amit tétova emberek tennének. Búcsúzóul csak annyit kérdeztél:
-Megint ugyanúgy köszönünk el?
Szívem és szám megmosolyogtattad. Pár másodpercre rá ismét érezhető volt a suhogás és hajtincseimet összeborzoló széllel eljött érted. Félszegen zakatoló szívvel búcsúcsókot fogadtam és szeretlek szót adtam. Ahogy felszáltál én is elindultam, de csak pár lépés múlva, visszafordulván végignéztem ahogy elkap ismét a fuvallat.

2017.01.12.