A folyosó két kis pontján
néztük egymás gondját.
Merengtünk sok dologon,
például a kis nyulakon...

Milyen kis szeleburdi állatok,
de helyettük más csak állnok.
Álnok, mert keresi párját,
s helyette talál csak párnát...

Párnán kicsi kis szivecskék,
s csak tőlük lehet kék az ég.
Hirtelen vihar közeledik.
Fejünk fölé felhő rejtőzik.

Villám csap,
ég zörög.
Emberi rab,
fél, török.

2011.03.08.

Néha megsimítottam a kabátodat, hogy tudjam nem álmodok. Elvesztem szemed tengerében, s közben éreztem a szél suhogását ahogy arcomba csapkodja hajzuhatagom jelezzvén megjött az egyik szerelvény.
Az a két perc óráknak tűnt mire leértünk, mint amikor vársz valamit és soha el nem múló pillanatnak érzed. Aztán mégis elmúlik. Odaérvén előttünk ment el a jármű, mi pedig csak sétáltunk némán, legjobb szavakat keresve a megálló elejébe. Megérkezve öt teljes percen keresztül öleltelek, csókoltalak és elmondtam volna, hogy mennyire is szeretlek. De mivel a Fentiek szeretnek közbeszólni, ezért ismét megtették. Küldtek két barátnak titulált ellentétes nemű egyedet, akik hallótávolságon lehető legközelebb áltak. Mi meg csak néztük egymást bensőségesen. Nem kellettek szavak, bele volt írva szemünk tükrébe mindaz amit tétova emberek tennének. Búcsúzóul csak annyit kérdeztél:
-Megint ugyanúgy köszönünk el?
Szívem és szám megmosolyogtattad. Pár másodpercre rá ismét érezhető volt a suhogás és hajtincseimet összeborzoló széllel eljött érted. Félszegen zakatoló szívvel búcsúcsókot fogadtam és szeretlek szót adtam. Ahogy felszáltál én is elindultam, de csak pár lépés múlva, visszafordulván végignéztem ahogy elkap ismét a fuvallat.

2017.01.12.

Amikor már éppen próbáltalak aznapra kiverni a fejemből, akkor a TV-ben egy humorista beszélt az életéről. Milyen absztrakt az egész... De mégis mi köze lenne hozzád? Elmondom. Egyszerűen csak elmondom, hogy megértsd az egészet amit még magam sem tudok. A képernyőn bemutatták a negyed várost ahol felnőtt. Pontosabban azt a várost ahová visszamentél. Köztük a kilátót is ahova először elvittél, hogy megmutasd a város fényeit. Én csak lestem kanapéról a műsort csapongva. Hol sírtam és Scarlett jött oda farok csóválással nyalogatva nyugtatni, hol pedig nyugodtan betakarózva néztem a műsort, mert tudod mostanában így megy ez. Ha felidéz valami bennem téged akkor most még ez a két véglet van: elbőgöm magam, de azt úgy istenigazából vagy kissé felfele görbül a szám. Azon a kanpén feküdtem ahol az utolsó órákban, esti gyertyafényben aludtam el a mellkasodon mielőtt végleg elmentél volna.
Aztán csak folyamason búgtak fülemben azok a mondatok amik jellemeznek bennünket. De van egyáltalán ilyen közös, egybezárt fogalom még? Na látod ezt magam sem tudhatom. Nem tudhatom azt, hogy van-e még olyan, hogy te meg én, mint valami matematikai fogalom amiből az egyenlet mindenképp pozitív páros számot alkotunk.

Kopott piros palást,
s alatt kék kabát

Megfesteném vele az időt,
ha lenne saját ihletőm...

Pirossal az óramutatót,
s kékkel a másodperceket,
amik mindig vissza peregnek.

S bár nem is lenne gond,
ha jönne már a nagy gong.
Az idő úgy is lassan pereg,
Már várom a másodperceket.

-Ó várj még ne menj!-

Életem lángja
vissza a csodába,
mert érted jött el
újra a mennyországba.

2011.01.11.

,,Naivak voltunk egykoron.
Csábítottak a szép szavak.
Volt egy kívánatos alak."
 
Régi képek fejemben felderengnek.
Hová lettek az akkori emlékek?
Boldog pillanatok suhannak sebesen.
Fájdalmas vágyak visszhangoznak hevesen.
 
Könnyek csorognak az arcomon.
Ifjú énem vissza nem adom.
Fiatalok voltatok, s talán naivak.
Mint mindannyian tudjuk a szerelem vak.

2012.06.07.

Égető harc,
Fulladt kudarc.
S rajtam álarc.

Múlt este
gondolat tépdeste.
S kívánságomat leste.

Csókkal illetett,
s bókkal ihletett.

Megírt naplók,
csak olvasni méltók.
S ők már mulandók.

2011.01.07.

Kitör belőlem a nevetés. Egy meggondolatlan pillanatban elhangzik:
- Nagyon szeretlek - rémület fog el.
Kettő másodpercre rá:
- Én is- hallom csendesen átgondolt kijelentését.
Fej elfordít, kibámulás a másik ablakon, sötét alagút, gondolatok zöme cikázása.

2014. március 17.

Hintáztunk mi lenn a téren,
Hintáztunk, s hintáztunk.
Te átöleltél lenn a téren.
Hintáztunk, s hintáztunk.

Megdobbant a szívem érted,
Megdobbant, s megdobbant.
Meglobbant a lángom véled,
Meglobbant, s meglobbant.

Elindultunk fel a hegyre,
Fel a hegyre, s fel a hegyre.
De te mégis itt vagy velem,
Itt vagy velem, s itt vagy velem.

2010. június 22.

A szekrény mélyéről egy kép,
ami már régi,
de mégis valamennyit ér...

Megelégszek azzal, ami van!
Jó, és akkor mim van?
Hát épp ez az, hogy nincs más,
csak az a kép a szekrény mélyén...

Az a kép, az a kéz,
a derekamon az az érintés.
Az a mosoly, amit nem feledek el sohasem,
amiért mindig mosolyogtál nekem.

És a többit meg se mondd!
Csak egy szív várt, ami
megtalált és nem tudja már,
hogy merre száll...

Megelégszek azzal, ami van!
Jó, és akkor mim van?
Hát épp ez az, hogy nincs más,
csak az a kép, ami bújdogál.

Egy tánc volt, s sajnos semmi más,
túl szép is, hogy nem történt más.
Az a tánc, ami nem vár már,
és sose lesz, soha már...

Csak egy szép srác,
akire vár a lány.
A szekrény mélyén bújdogálva
egymagában csendesen.

2010.05.04.

Emléked arcomra vésődik.
Szemem ragyog barnaságodban.
Leheletnyi némaság képződik
ajkad oltárán, ólomban.

Érintesz,
mint ember
kutyáját simítja.
Lágyan, nyughatatlan.
Határozott, határtalan
szívvel ontod véremet.

Habzó testtel a kezed
osztódik bőröm nyitányán,
hajamba suttogsz sótlan
mondatot: "Finom vagy!"

Végeérhetetlen nyugodtsággal,
jómódúan közölsz.
Csak hallgatsz, míg
szám zajong nappalokról nélküled.

Óhatatlan imádsággal
szólok hozzád.
Országúton üldözve az utam,
kereslek.

Gyáván, remegő
szívvel
várok rád.